A minap egy frusztrált, kisnyugdíjasnak álcázott szupernagyi kötött belém, de úgy istenesen. Verbális aggressziója a legfélelmetesebb időket idézte. Alant a nem mindennapi történet:
Pár nappal ezelőtt, egy hosszas edzés után, - amikor az embernek füle, farka lóg, itt is fáj, ott is sajog, de tudjuk, hogy egészséges – sétáltam hazafelé, vállamon az átizzadt cuccokkal teli, a világ összes bajánál is súlyosabb oldaltáskával baktatok hazaféle. Gondolataimba mélyedve épp mérleget vontam: 50 húzás 71 kilóval, 67 felülés 64 kilóval, 35 perc perc tekerés, és a többi. Egyszer csak a perifériában megjelenik egy alacsonyan szálló fénycsík. Még meg is kérdeztem magamban, hová is rohan ez az idős hölgy, hisz még a jól megérdemelt havi járandóságának neve is a nyugodt életre utal. Ám ő ezt nem igazán díjazta.
Hiába a nagy futás, mert egy nagy kereszteződés visszafogta a lendületét. Ahogy érkezőben volzam a piros lámpához, már elkezdett méregetni. Udvarias ember lévén a szemkontaktust ilyenkor inkább erőltetem, csak abbahagyja a bámulást, de nem, meg is szólított:
- Régóta figyelem magát – kezdte meglehetősen drámai felütéssel. Kém lenne? Gondoltam elsőre.
- Azt hittem, hogy egy beteg vénember, ahogy vonszolta lomha testét. Addig néztem, míg maga miatt lekéstem a buszomat. Szégyellje magát! – folytatta.
Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy nyeljek, vagy rögtön leköpjem, de gondoltam inkább egy rövid, de velős mondattal helyre teszem:
- Önnek is szép napot, ahogy látom, a maga egészsége is jól szolgál – nem kellett volna…
A lámpa zöldre váltott, a kétszer háromsávos úton végig mellettem haladt oldalazva, miközben egyre emeltebb hangon bizonygatta, ő túl az akárhányadik X-en is elsőként indul a zebránál, szemben velem, aki ugye csoszog, mint egy vénember.
- Látom a jövőjét, asszonyom: vagy egy infarktus, vagy egy piroson átszáguldó autó okozza majd a halálát (remélem minél hamarább, tettem hozzá magamban.)
Közben átértünk a zebrán, a lekésettnek hitt busz még mindig a megállóban várakozott. Talán a sofőr ismerte már korábbról a szupernagyit, még az is elképzelhető, hogy neki is volt hasonló szócsatája, így inkább bevárta volna, csak nehogy baja essen.
- Fusson, még ott a busza – próbáltam segítőkésznek álcázni a fenébe kívánását.
- Nem futok, maga egy tohonya ember, és még el is kések egy ilyen miatt.
Itt lett sok, a busz közben el, banya tehát bevonzotta végzetét. És csak folytatta:
- Nem csak lusta disznó, de hülye is!
Az utolsó szó jogán finoman érdeklődtem nála, hogy hasonló esetben a verbális karatén túl jutott-e esetleg közelebbi, mondjuk úgy fizikai kontaktusba is áldozataival. Röviden:
- Voltál már megverve? – mert ennyi ismeretség és személyeskedés után úgy éreztem, mi már jóban vagyunk, így tegeződhetünk.
Válasz nem érkezett, de műkorcsolyázókat megszégyenítő módon, az aszfaltnál sokkal síkosabb terepen is előnyére váló mozdulattal fordult sarkon, és kezdett el rohamléptekkel tempózni a buszmegálló irányába. Röpke románcunk itt csúfos véget ért.
Kicsit még azon törtem a fejem, hogy menjek-e utána, de féltem, hogy netán lefúj valamivel (sárkány révén akár a torkából is okádhatott volna tüzet), vagy szimplán leüt anyóstáskájával. Így magára hagytam. Mivel nem sokkal később autóval arra jártam, azon morfondíroztam, ha vajon ott van még, és felajánlom neki, elviszem eredeti úti céljához, vajon bocsánatot kér? Aztán rájöttem, a testi bajoknál rosszabb a mentális betegség. Így én örülök, hogy csupán gerincsérvvel áldott meg a sors. És a krisztusi kor után eggyel „csak vénemberesen” csoszogok, és nem az orrom alá morgok folyamatosan. Kikapcsolódásként, a felgyülemlett stressz levezetéseképp pedig inkább az edzést, sem pedig az utcai harcot választom….
Aki bolond, azon nehéz segíteni. De hogy mi tette ilyenné, sosem szeretném megtudni. Egy biztos, ha nyugdíjas leszek, még jobban kiélvezem az életet. Így a tempót nemhogy fokozom, de inkább visszább veszem. Az átlagot majd tartsa ő a szívroham, vagy a rajta átrohanó autó révén…
