Buda, hegyvidék, az ember, ha ilyen helyen lakik, biztos autóval jár. Biztos, kivéve, amikor a drágán vett jármű rútul cserbenhagyja gazdáját, mondjuk munkába menet.
Mit lehet ilyenkor tenni, rohanás az utcára, az első busz- vagy villamosmegállóig, útközben pedig pásztázó szemekkel figyelni a környékbeli kisboltokat, hátha valamelyik buszjegyet is árul.
Persze, hogy nem, sebaj, majd lesz automata a megállóban vagy a villamoson, hisz mikor legutóbb Bécsben tömegközlekedtem, ott is így volt.
Itt nem, kénytelen-kelletlen a kirúgástól rettegve, biléta nélkül szállok fel a járműre. Dobogó szívvel tekingetek körbe, zsebekben gyanúsan turkáló egyedeket keresek, akik épp a karszalagot rántják elő.
Egy…, öt, ezt a megállót is megúsztam, mikor már csak kettő van hátra, és dőlnék hátra nyugodtan, megszólal mögöttem a morózus hang: jegyeket, bérleteket tessék.
Hebegek-habogok, levegőt is alig kapok, mondanám a sztorimat gyorsan, meg hogy én tőle biz Isten vennék, ő nem veszi a lapot, pontosabban a büntetőcédulát már tölti is ki, anyja neve, két példányban…
Szép példánya az embernek nem mondom, kompromisszum semmi, sőt még bűnözőnek is néz. Amikor enyhe felháborodottságomnak hangot adok, már hajlana akár a tettlegességre is.
Szerencsére befutott velem a villamos a célállomásra, gyorsan lepattanok, paraszt pertuba hajló viszonyomat itt le is zárom kalauz barátommal, fizetni persze nem fogok, ő még fenyeget rendőrrel, de hangját elnyomja a belvárosi aluljáró zaja, gyorsan veszek egy jegyet, hogy azzal már nyugodtan mehessek haza…
