Az emberiség szempontjából apróság, ami velem történt néhány évvel ezelőtt, de azóta is súlyos teherként cipelem lelkemen. Mindez még jóval a mobilparkolás előtti korban esett meg, amikor még kőkorszakiként tengettük mindennapjainkat Magyarország csodás fővárosában.
Kezdődött az egész azzal, hogy időre mentem volna egy sajtótájékoztatóra a Liszt Ferenc térre. Tudvalévő, ha az ember fia sajtómunkásként vesz részt hasonló találkákon, akkor jobb, ha előbb érkezik, mint a főhős, mert kicsit ciki a legdrámaibb monológnál belépni a nyikorgó ajtón…
Rendben meg is érkeztem, legalább tíz perccel korábban, gondoltam, úgyis lesz két kör a Jókai körül, mire megfelelő helyet vadászok, így is lett. Beparkoltam gondtalanul, ám ekkor vettem észre én balga, nem hoztam magammal aprót. Tudom, ma már nyúlhatnék a mobilért, jobb esetben egy applikációval a még fűtött kocsiból indíthatnám a parkolást, a legrosszabb verzió is az, hogy elbattyogok az első automatáig, és küldöm az SMS-t, a közepes, ha már parkoltam ott, és csak ki kell keresni a jó számot, és már mehet is a rendszám. De ez még akkor volt, amikor a fémpénz lobbi erősebbnek bizonyult, az ésszerű, „virtuális” fizetési módszerek képviselőinél.
Apróság, gondoltam, van itt ezernyi bolt, majd csak tudok váltani valahol.
De hopp, ott van az autósintér besúgója, közkeletűbb nevén, parkoló őr. Gyorsan utána szaladtam, és megkérdeztem, tudok-e nála pénzt váltani, mire kedvesen azt mondta, hogy ő nem pénzváltó.
Néhány másodpercet még elcsevegtem vele, hogy nehéz úgy igénybe venni egy szolgáltatást, ha ahhoz nincs minden eszköz biztosítva. Próbáltam még neki magyarázni, hogy talán egy szakszervezeti gyűlésen igazán felvethetné, a csak fémpénzt elfogadó automaták helyett vezessék már be a bevásárlóközpontokban mindenki kedvencévé vált, papírevő masinákat.
De nem, ő hajthatatlan maradt, mire azt mondtam, akkor minek dolgozik egy ilyen cégnél. A replika ügyes volt: „Miért, felvesz magához?!”
Feladtam, jöhettek tehát a kereskedők, benéztem a teás boltba, még nyitás előtt voltak, így fikarcnyi vasuk sem akadt, majd jött az antikvárium, itt már csúnyán nézve utasítottak el, de azt javasolták, hogy menjek a szomszédos kaszinóba, ott biztos van apró dögivel.
Kedves lány fogadott a pénzváltónál, mondtam, hogy szeretnék egy ezrest felváltani. Mire ő:
- Itt, egy szemnyi aprópénzem sincs.
- Ahamm…. – tekintettem körbe, minden gépnél dollárjeleket szikrázó szemű fiatal
és középkorú városlakók szórták egymás után a húszasokat a gépbe. De jó nekik, ők is biztosan szorgosan gyűjtik a fémpénzeket, mint én is, hogy amikor a belvárosba megyek, mindig legyen nálam apró…
A köszörűs már rajtam köszörülte a nyelvét, mert ő is arcomba nyomta: „olvasta kint a cégtáblát, kulcsmásolás, köszörűs, nem pénzváltó…”.
Apró gondom egyre nagyobb lett, hisz már csak fillérnyi hely volt a nagy számmutató és a 12-es között az órán, így hát 19-re lapot húztam, no nem a kaszinóban, hanem egy utazási irodának álcázott kávézóban.
Felvettem legszebb mosolyom, bókoltam egyet az ettől szóhoz jutni nem tudó pultos hölgynek, aki örömmel váltott nekem egy ötszázast. Juhhé, még van három percem, futva meg lesz…
Irány tehát a kék torony, dobálnám be a százasokat, de egyik potty, másik is potty. Rajtam nem fogsz ki, tudom ám a tuti pesti cseleket: előbb jól az oldalához verdestem, majd megint bedobtam: potty.
Az anyád úristenit, jöhetett a dörzsi trükk, de miután ez sem vált be a jó öreg „Gyuszi-érmével”, már szaladtam volna át a túloldalra, egy másik automatához.
- Nem érdemes, az sem működik, az előbb telefonáltam be, még nem hallottak arról, hogy hibásak – szólított le egy jól öltözött negyvenes nő.
Végszóra megérkezett jóarcú kocsi sintér-samesz barátom is, aki miután az előbbi párbeszédet nem hallotta, rögvest blattolta: „Már bejelentettem, hogy hibás!”
„És erről az előbb miért nem regéltél nekem, te piás?!” – gondoltam magamban egyre dühösebben.
- Érdekes, a központban erről még nem hallottak – mondta a már vagy egy perce ismert ismeretlen hölgy.
Mi ilyenkor a teendő, kérdezte már vagy egy közeli oktogonhoz hűen nyolcszöget alkotó potenciális parkoló jelölt, akik mind rohantak volna valahová. „Várni kell fél órát, addigra kijönnek”, jött az okos tanács a parkoló őr barátunktól. Már-már lassan meglincselték volna, amikor a jól tájékozott ismeretlen ismerős elárulta a trükköt, be kell telefonálni a központba, panaszt tenni, hisz így nyoma lesz a gépben.
Aztán ha kapok mikulás cetlit, hát besétálok a parkoló társaság irodájába, de csak másnap, mert ugye az első napon csak a helyszínen lehet intézni a pótdíjat. Majd ott jól kitöltök ezernyi űrlapot, és akkor talán eltekintenek a büntetéstől, feltéve, ha lesz mivel bizonyítani igazamat...
Az ötlet jónak tűnt, főképp, hogy már vagy 10 perces késésben voltam, így gyorsan, futva bepötyögtem a minden körzetből helyi tarifával hívható nyolcvanast. Első próbálkozás, foglalt hang, ezredik próbálkozás, szintén azonnali kapcsolatbontás.
Szép, nem mondom. Meghurcolt bűnözőnek éreztem magam, mert bár próbáltam volna becsületes lenni, ezúttal sem sikerült. A sajtótájékoztatóról elkéstem, az ajtó természetesen nyikorgott, így a drámaian megkésett belépőm okán enyém volt a 15 másodperces hírnév.
Méghozzá kétszer, hisz a lelkiismeret furdalás miatt elsőként léptem is le, de ekkor már nem láttam a rám szegeződő arcokat, mert farba kaptam a szúró pillantásokat. Szerencsére még a kocsim is megvolt, és büntető cetli sem volt rajta. Persze ki tudja mi vár, ha tíz perccel később érek, mondom, apróságokon múlik az élet…
