Krapekolni jó, ráadásul, manapság annyi minden impulzus ért jövet-menet, hogy megélne belőle egy egész takarékszövetkezet.
És még csak nekem sem kellett egy tartalék szövet kezet varrnom ingem ujjára, bár sokszor csavartam volna fel a napokban, hogy valakit jól pofán vágjak. Ám a fizikai visszavágásnál van egy sokkal kulturáltabb, de annál maradandóbb, a verbális módszer. Leírva okul belőle mindenki fia és borja, és talán nem lesz olyan ökör, hogy hasonló tinó legyen belőle, mint a Hétköznapi Krapek történetek alanyaiból.
A mai napon például az egyik fővárosi bevásárlóközpont, nevében a sporteseményekre hajazó napi cikk áruházában (még közkeletűbb Pesten: Közért, vidéken: ABC) vásárolgattam.
Szerencsére, a vásárolt rizs zacskója lyukas volt, így legalább a száraz áruk pultjához visszataláltam a polcok labirintusában, amely bár a tervezője szerint biztos logikus, de egy giga- és mega marketekhez szokott agynak tán egy kicsit rendezetlen.
Mindegy, bár sok pénzt költöttem volna még, súlyom szempontjából szerencsére például az édességrészleget sem találtam, ezért kicsit savanyú pofával fordultam a pénztárak felé.
Ahol egyből arcomra is fagyott az undor, de nem az enyém, hanem a pénztárosé, aki emígyen szólított:
-Hé, ugye nem ide, ehhez a pénztárhoz akar jönni mán?
Kellett néhány másodperc, míg felocsúdtam első sokkomból. Ravasz és számító ember lévén, körül is néztem, nincs-e valahol egy Sebestyén Balázs. Miután meggyőződtem, hogy ez nem a Kész Átverés, a lány maga a zord valóság, összeszedtem bátorságom:
- Miért, nem lehet itt fizetni? Nem látok egyetlen utolsó vásárló lámpát, láncot, vagy bármilyen korlátot, amely ebben meggátolna…
- Milyen névre lesz? – jött a következő, annál döbbenetesebb kérdés.
Mi van, már itt is listát írnak a vásárlókról? Vagy egy valódi kémmel állok szembe? Akkor remekül álcázza magát, mert ahogy felém fordult malac pofájával,és megvillantotta orca pofáján csillogó májfoltját, hát, még szerencse, hogy ebédeltem, és már elég régen, mert különben hangosan éltettem volna a világ leggyorsabb állatát…
Az ember hamar akklimatizálódik, így én is kicsit ingerültebben válaszoltam:
- Nem lehet itt úgy simán vásárolni?
- De, jahh – jött az épületes válasz.
Kipakoltam, kértem zacskót is, amire jött a sablonkérdés:
- Milyet?
Milyet „bammeg”, csak egy van nektek!
De miután volt gyerekszobám, ezért próbáltam megtartani a hozzá képest akadémiai szintet:
- Valami erősebbet. - Próbáltam én is erős lenni, gyorsan bepakolni, hátha akkor véget ér ez a rémálom.
De csak nem akart, mert ahogy hanyagul az utolsó terméket is felém dobta, megint megkérdezte:
- Akkor most milyen névre is lesz?
- Nincs név, csak úgy névtelenül szeretnék vásárolni… Miután továbbra is bután nézett rám, hát diktáltam:
- Anonymus, Cím: 1202., Váralja, III.
Most nem részletezném, ezt hogy betűztem el neki, a legszomorúbb, hogy mindezt fapofával vitte fel a gépbe. És a végén megkérdezte, keresztnév nincs:
- De, Anonymus Anonymus….
Miután 7005 forintra jött ki a számla vége, így még egy kérdés erejéig hallhattam csodálatos hangját:
- Lesz öt forint?
- Ha kér, természetesen – próbáltam válaszolni
Miután csak egy tízes volt nálam, így hát azt adtam. Gondolhatják, egy ilyen remek élményért jár az 5 forint borravaló, a visszajáró természetesen nem járt vissza, ellenben elköszönés helyett elkezdett a drága papírpénzeket számolgatni, miközben már vagy hárman álltak mögöttem a sorban.
Gondolom, nekik is olyan szép napot okozott, mint ahogy velem is elévődött. Link fafaragó mestereknek viszont ideális modell lehetne, mert szenvtelen, unalmas arca, gyakorlatilag egyetlen tuskóval helyettesíthető, csak a májfoltként funkcionáló bibircsókot kell ráfaragni.
Talán egyszer egy ilyen mester arra jár, és elcsábítja, majd szóljon nekem is, mert addig nem mennék vissza vásárolni…
