Hétköznapi Krapek

A minap egy frusztrált, kisnyugdíjasnak álcázott szupernagyi kötött belém, de úgy istenesen. Verbális aggressziója a legfélelmetesebb időket idézte. Alant a nem mindennapi történet:

Pár nappal ezelőtt, egy hosszas edzés után, - amikor az embernek füle, farka lóg, itt is fáj, ott is sajog, de tudjuk, hogy egészséges – sétáltam hazafelé, vállamon az átizzadt cuccokkal teli, a világ összes bajánál is súlyosabb oldaltáskával baktatok hazaféle. Gondolataimba mélyedve épp mérleget vontam: 50 húzás 71 kilóval, 67 felülés 64 kilóval, 35 perc perc tekerés, és a többi. Egyszer csak a perifériában megjelenik egy alacsonyan szálló fénycsík. Még meg is kérdeztem magamban, hová is rohan ez az idős hölgy, hisz még a jól megérdemelt havi járandóságának neve is a nyugodt életre utal. Ám ő ezt nem igazán díjazta.

Hiába a nagy futás, mert egy nagy kereszteződés visszafogta a lendületét. Ahogy érkezőben volzam a piros lámpához, már elkezdett méregetni. Udvarias ember lévén a szemkontaktust ilyenkor inkább erőltetem, csak abbahagyja a bámulást, de nem, meg is szólított:

- Régóta figyelem magát – kezdte meglehetősen drámai felütéssel. Kém lenne? Gondoltam elsőre.

- Azt hittem, hogy egy beteg vénember, ahogy vonszolta lomha testét. Addig néztem, míg maga miatt lekéstem a buszomat. Szégyellje magát! – folytatta.

Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy nyeljek, vagy rögtön leköpjem, de gondoltam inkább egy rövid, de velős mondattal helyre teszem:

- Önnek is szép napot, ahogy látom, a maga egészsége is jól szolgál – nem kellett volna…

A lámpa zöldre váltott, a kétszer háromsávos úton végig mellettem haladt oldalazva, miközben egyre emeltebb hangon bizonygatta, ő túl az akárhányadik X-en is elsőként indul a zebránál, szemben velem, aki ugye csoszog, mint egy vénember.

- Látom a jövőjét, asszonyom: vagy egy infarktus, vagy egy piroson átszáguldó autó okozza majd a halálát (remélem minél hamarább, tettem hozzá magamban.)

Közben átértünk a zebrán, a lekésettnek hitt busz még mindig a megállóban várakozott. Talán a sofőr ismerte már korábbról a szupernagyit, még az is elképzelhető, hogy neki is volt hasonló szócsatája, így inkább bevárta volna, csak nehogy baja essen.

-         Fusson, még ott a busza – próbáltam segítőkésznek álcázni a fenébe kívánását.

-         Nem futok, maga egy tohonya ember, és még el is kések egy ilyen miatt.

Itt lett sok, a busz közben el, banya tehát bevonzotta végzetét. És csak folytatta:

-         Nem csak lusta disznó, de hülye is!

Az utolsó szó jogán finoman érdeklődtem nála, hogy hasonló esetben a verbális karatén túl jutott-e esetleg közelebbi, mondjuk úgy fizikai kontaktusba is áldozataival. Röviden:

-         Voltál már megverve? – mert ennyi ismeretség és személyeskedés után úgy éreztem, mi már jóban vagyunk, így tegeződhetünk.

Válasz nem érkezett, de műkorcsolyázókat megszégyenítő módon, az aszfaltnál sokkal síkosabb terepen is előnyére váló mozdulattal fordult sarkon, és kezdett el rohamléptekkel tempózni a buszmegálló irányába. Röpke románcunk itt csúfos véget ért.

Kicsit még  azon törtem a fejem, hogy menjek-e utána, de féltem, hogy netán lefúj valamivel (sárkány révén akár a torkából is okádhatott volna tüzet), vagy szimplán leüt anyóstáskájával. Így magára hagytam. Mivel nem sokkal később autóval arra jártam, azon morfondíroztam, ha vajon ott van még, és felajánlom neki, elviszem eredeti úti céljához, vajon bocsánatot kér? Aztán rájöttem, a testi bajoknál rosszabb a mentális betegség. Így én örülök, hogy csupán gerincsérvvel áldott meg a sors. És a krisztusi kor után eggyel „csak vénemberesen” csoszogok, és nem az orrom alá morgok folyamatosan. Kikapcsolódásként, a felgyülemlett stressz levezetéseképp pedig inkább az edzést, sem pedig az utcai harcot választom….

Aki bolond, azon nehéz segíteni. De hogy mi tette ilyenné, sosem szeretném megtudni. Egy biztos, ha nyugdíjas leszek, még jobban kiélvezem az életet. Így a tempót nemhogy fokozom, de inkább visszább veszem. Az átlagot majd tartsa ő a szívroham, vagy a rajta átrohanó autó révén…

Az emberiség szempontjából apróság, ami velem történt néhány évvel ezelőtt, de azóta is súlyos teherként cipelem lelkemen. Mindez még jóval a mobilparkolás előtti korban esett meg, amikor még kőkorszakiként tengettük mindennapjainkat Magyarország csodás fővárosában.

Kezdődött az egész azzal, hogy időre mentem volna egy sajtótájékoztatóra a Liszt Ferenc térre. Tudvalévő, ha az ember fia sajtómunkásként vesz részt hasonló találkákon, akkor jobb, ha előbb érkezik, mint a főhős, mert kicsit ciki a legdrámaibb monológnál belépni a nyikorgó ajtón…

Rendben meg is érkeztem, legalább tíz perccel korábban, gondoltam, úgyis lesz két kör a Jókai körül, mire megfelelő helyet vadászok, így is lett. Beparkoltam gondtalanul, ám ekkor vettem észre én balga, nem hoztam magammal aprót. Tudom, ma már nyúlhatnék a mobilért, jobb esetben egy applikációval a még fűtött kocsiból indíthatnám a parkolást, a legrosszabb verzió is az, hogy elbattyogok az első automatáig, és küldöm az SMS-t, a közepes, ha már parkoltam ott, és csak ki kell keresni a jó számot, és már mehet is a rendszám. De ez még akkor volt, amikor a fémpénz lobbi erősebbnek bizonyult, az ésszerű, „virtuális” fizetési módszerek képviselőinél.

Apróság, gondoltam, van itt ezernyi bolt, majd csak tudok váltani valahol.

De hopp, ott van az autósintér besúgója, közkeletűbb nevén, parkoló őr. Gyorsan utána szaladtam, és megkérdeztem, tudok-e nála pénzt váltani, mire kedvesen azt mondta, hogy ő nem pénzváltó.

Néhány másodpercet még elcsevegtem vele, hogy nehéz úgy igénybe venni egy szolgáltatást, ha ahhoz nincs minden eszköz biztosítva. Próbáltam még neki magyarázni, hogy talán egy szakszervezeti gyűlésen igazán felvethetné, a csak fémpénzt elfogadó automaták helyett vezessék már be a bevásárlóközpontokban mindenki kedvencévé vált, papírevő masinákat.

De nem, ő hajthatatlan maradt, mire azt mondtam, akkor minek dolgozik egy ilyen cégnél. A replika ügyes volt: „Miért, felvesz magához?!”

Feladtam, jöhettek tehát a kereskedők, benéztem a teás boltba, még nyitás előtt voltak, így fikarcnyi vasuk sem akadt, majd jött az antikvárium, itt már csúnyán nézve utasítottak el, de azt javasolták, hogy menjek a szomszédos kaszinóba, ott biztos van apró dögivel.

Kedves lány fogadott a pénzváltónál, mondtam, hogy szeretnék egy ezrest felváltani. Mire ő:

-         Itt, egy szemnyi aprópénzem sincs.

-         Ahamm…. – tekintettem körbe, minden gépnél dollárjeleket szikrázó szemű fiatal

 és középkorú városlakók szórták egymás után a húszasokat a gépbe. De jó nekik, ők is biztosan szorgosan gyűjtik a fémpénzeket, mint én is, hogy amikor a belvárosba megyek, mindig legyen nálam apró…

A köszörűs már rajtam köszörülte a nyelvét, mert ő is arcomba nyomta: „olvasta kint a cégtáblát, kulcsmásolás, köszörűs, nem pénzváltó…”.

Apró gondom egyre nagyobb lett, hisz már csak fillérnyi hely volt a nagy számmutató és a 12-es között az órán, így hát 19-re lapot húztam, no nem a kaszinóban, hanem egy utazási irodának álcázott kávézóban.

Felvettem legszebb mosolyom, bókoltam egyet az ettől szóhoz jutni nem tudó pultos hölgynek, aki örömmel váltott nekem egy ötszázast. Juhhé, még van három percem, futva meg lesz…

Irány tehát a kék torony, dobálnám be a százasokat, de egyik potty, másik  is potty. Rajtam nem fogsz ki, tudom ám a tuti pesti cseleket: előbb jól az oldalához verdestem, majd megint bedobtam: potty. 

Az anyád úristenit, jöhetett a dörzsi trükk, de miután ez sem vált be a jó öreg „Gyuszi-érmével”, már szaladtam volna át a túloldalra, egy másik automatához.

-         Nem érdemes, az sem működik, az előbb telefonáltam be, még nem hallottak arról, hogy hibásak – szólított le egy jól öltözött negyvenes nő.

Végszóra megérkezett jóarcú kocsi sintér-samesz barátom is, aki miután az előbbi párbeszédet nem hallotta, rögvest blattolta: „Már bejelentettem, hogy hibás!”

„És erről az előbb miért nem regéltél nekem, te piás?!” – gondoltam magamban egyre dühösebben.

-         Érdekes, a központban erről még nem hallottak – mondta a már vagy egy perce ismert ismeretlen hölgy.

Mi ilyenkor a teendő, kérdezte már vagy egy közeli oktogonhoz hűen nyolcszöget alkotó potenciális parkoló jelölt, akik mind rohantak volna valahová. „Várni kell fél órát, addigra kijönnek”, jött az okos tanács a parkoló őr barátunktól. Már-már lassan meglincselték volna, amikor a jól tájékozott ismeretlen ismerős elárulta a trükköt, be kell telefonálni a központba, panaszt tenni, hisz így nyoma lesz a gépben.

Aztán ha kapok mikulás cetlit, hát besétálok a parkoló társaság irodájába, de csak másnap, mert ugye az első napon csak a helyszínen lehet intézni a pótdíjat. Majd ott jól kitöltök ezernyi űrlapot, és akkor talán eltekintenek a büntetéstől, feltéve, ha lesz mivel bizonyítani igazamat...

Az ötlet jónak tűnt, főképp, hogy már vagy 10 perces késésben voltam, így gyorsan, futva bepötyögtem a minden körzetből helyi tarifával hívható nyolcvanast. Első próbálkozás, foglalt hang, ezredik próbálkozás, szintén azonnali kapcsolatbontás.

Szép, nem mondom. Meghurcolt bűnözőnek éreztem magam, mert bár próbáltam volna becsületes lenni, ezúttal sem sikerült. A sajtótájékoztatóról elkéstem, az ajtó természetesen nyikorgott, így a drámaian megkésett belépőm okán enyém volt a 15 másodperces hírnév.

Méghozzá kétszer, hisz a lelkiismeret furdalás miatt elsőként léptem is le, de ekkor már nem láttam a rám szegeződő arcokat, mert farba kaptam a szúró pillantásokat. Szerencsére még a kocsim is megvolt, és büntető cetli sem volt rajta. Persze ki tudja mi vár, ha tíz perccel később érek, mondom, apróságokon múlik az élet…

Krapekolni jó, ráadásul, manapság annyi minden impulzus ért jövet-menet, hogy megélne belőle egy egész takarékszövetkezet.

És még csak nekem sem kellett egy tartalék szövet kezet varrnom ingem ujjára, bár sokszor csavartam volna fel a napokban,  hogy valakit jól pofán vágjak. Ám a fizikai visszavágásnál van egy sokkal kulturáltabb, de annál maradandóbb, a verbális módszer. Leírva okul belőle mindenki fia és borja, és talán nem lesz olyan ökör, hogy hasonló tinó legyen belőle, mint a Hétköznapi Krapek történetek alanyaiból.

A mai napon például az egyik fővárosi bevásárlóközpont, nevében a sporteseményekre hajazó napi cikk áruházában (még közkeletűbb Pesten: Közért, vidéken: ABC) vásárolgattam.

Szerencsére, a vásárolt rizs zacskója lyukas volt, így legalább a száraz áruk pultjához visszataláltam a polcok labirintusában, amely bár a tervezője szerint biztos logikus, de egy giga- és mega marketekhez szokott agynak tán egy kicsit rendezetlen.

Mindegy, bár sok pénzt költöttem volna még, súlyom szempontjából szerencsére például az édességrészleget sem találtam, ezért kicsit savanyú pofával fordultam a pénztárak felé.

Ahol egyből arcomra is fagyott az undor, de nem az enyém, hanem a pénztárosé, aki emígyen szólított:

-Hé, ugye nem ide, ehhez a pénztárhoz akar jönni mán?

Kellett néhány másodperc, míg felocsúdtam első sokkomból. Ravasz és számító ember lévén, körül is néztem, nincs-e valahol egy Sebestyén Balázs. Miután meggyőződtem, hogy ez nem a Kész Átverés, a lány maga a zord valóság, összeszedtem bátorságom:

-         Miért, nem lehet itt fizetni? Nem látok egyetlen utolsó vásárló lámpát, láncot, vagy bármilyen korlátot, amely ebben meggátolna…

-         Milyen névre lesz? – jött a következő, annál döbbenetesebb kérdés.

Mi van, már itt is listát írnak a vásárlókról? Vagy egy valódi kémmel állok szembe? Akkor remekül álcázza magát, mert ahogy felém fordult malac pofájával,és megvillantotta orca pofáján csillogó májfoltját, hát, még szerencse, hogy ebédeltem, és már elég régen, mert különben hangosan éltettem volna a világ leggyorsabb állatát…

Az ember hamar akklimatizálódik, így én is kicsit ingerültebben válaszoltam:

-         Nem lehet itt úgy simán vásárolni?

-         De, jahh – jött az épületes válasz.

Kipakoltam, kértem zacskót is, amire jött a sablonkérdés:

-         Milyet?

Milyet „bammeg”, csak egy van nektek!

De miután volt gyerekszobám, ezért próbáltam megtartani a hozzá képest akadémiai szintet:

-         Valami erősebbet. - Próbáltam én is erős lenni, gyorsan bepakolni, hátha akkor véget ér ez a rémálom.

De csak nem akart, mert ahogy hanyagul az utolsó terméket is felém dobta, megint megkérdezte:

-         Akkor most milyen névre is lesz?

-         Nincs név, csak úgy névtelenül szeretnék vásárolni… Miután továbbra is bután nézett rám, hát diktáltam:

- Anonymus, Cím: 1202., Váralja,   III. Béla Király rezidencia, hármas vasajtó

Most nem részletezném, ezt hogy betűztem el neki, a legszomorúbb, hogy mindezt fapofával vitte fel a gépbe. És a végén megkérdezte, keresztnév nincs:

- De, Anonymus Anonymus….

Miután 7005 forintra jött ki a számla vége, így még egy kérdés erejéig hallhattam csodálatos hangját:

-         Lesz öt forint?

-         Ha kér, természetesen – próbáltam válaszolni

Miután csak egy tízes volt nálam, így hát azt adtam. Gondolhatják, egy ilyen remek élményért jár az 5 forint borravaló, a visszajáró természetesen nem járt vissza, ellenben elköszönés helyett elkezdett a drága papírpénzeket számolgatni, miközben már vagy hárman álltak mögöttem a sorban.

Gondolom, nekik is olyan szép napot okozott, mint ahogy velem is elévődött. Link fafaragó mestereknek viszont ideális modell lehetne, mert szenvtelen, unalmas arca, gyakorlatilag egyetlen tuskóval helyettesíthető, csak a májfoltként funkcionáló bibircsókot kell ráfaragni.

Talán egyszer egy ilyen mester arra jár, és elcsábítja, majd szóljon nekem is, mert addig nem mennék vissza vásárolni…

Buda, hegyvidék, az ember, ha ilyen helyen lakik, biztos autóval jár. Biztos, kivéve, amikor a drágán vett jármű rútul cserbenhagyja gazdáját, mondjuk munkába menet.

Mit lehet ilyenkor tenni, rohanás az utcára, az első busz- vagy villamosmegállóig, útközben pedig pásztázó szemekkel figyelni a környékbeli kisboltokat, hátha valamelyik buszjegyet is árul.

Persze, hogy nem, sebaj, majd lesz automata a megállóban vagy a villamoson, hisz mikor legutóbb Bécsben tömegközlekedtem, ott is így volt.

Itt nem, kénytelen-kelletlen a kirúgástól rettegve, biléta nélkül szállok fel a járműre. Dobogó szívvel tekingetek körbe, zsebekben gyanúsan turkáló egyedeket keresek, akik épp a karszalagot rántják elő.

Egy…, öt, ezt a megállót is megúsztam, mikor már csak kettő van hátra, és dőlnék hátra nyugodtan, megszólal mögöttem a morózus hang: jegyeket, bérleteket tessék.

Hebegek-habogok, levegőt is alig kapok, mondanám a sztorimat gyorsan, meg hogy én tőle biz Isten vennék, ő nem veszi a lapot, pontosabban a büntetőcédulát már tölti is ki, anyja neve, két példányban…

Szép példánya az embernek nem mondom, kompromisszum semmi, sőt még bűnözőnek is néz. Amikor enyhe felháborodottságomnak hangot adok, már hajlana akár a tettlegességre is.

Szerencsére befutott velem a villamos a célállomásra, gyorsan lepattanok, paraszt pertuba hajló viszonyomat itt le is zárom kalauz barátommal, fizetni persze nem fogok, ő még fenyeget rendőrrel, de hangját elnyomja a belvárosi aluljáró zaja, gyorsan veszek egy jegyet, hogy azzal már nyugodtan mehessek haza…